Epilógus

“Oppa…

Szerettem volna neked elmondani mindent, de a távolság nem a barátunk jelenleg. Szeretném, ha tudnád, hogy nem tudom, hol lennék nélküled. Ha te nem lennél, tudom, hogy mindig azt érezném, hogy valami hiányzik az életemből. Minden nap azon gondolkodnék, milyen jó lenne, ha mellettem lennél, ha megölelhetnélek, ha a válladra hajthatnám a fejem. Egyébként bevallom, amikor még csak barátok voltunk, sokszor képzeltem el ezeket. Ha mással lennék, az hazugság lenne és állandóan csak téged keresnélek mindenkiben. Azt hiszem, azt akarom ezzel mondani, hogy az életem nélküled nem olyan élet lenne, amilyet élni szeretnék. Szükségem van rád, a nevetésedre, arra, hogy énekelj mellettem a kocsiban. Ma van a mi napunk, és tudom, te jelenleg a határon túl vagy, én mégis veled ünneplek, itt a szívemben. Amióta turnézni mentél azon gondolkodom, hogy miket is éltünk már át együtt. Rengeteg emlékünk van, jó és rossz egyaránt, ha viszont rád gondolok nem jut eszembe más, csakis az édes pillanatok, mikor ketten voltunk, vagy mikor először megöleltél, jó szorosan.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire boldog lehetek szimplán attól, hogy valakinek a szerelme vagyok.

Abban a pillanatban, ahogy bedübörögtél az életembe, úgy éreztem, hogy az elveszett bárány hazaért. Féltem elmondani neked és magamnak is, mire vágyom, mert tartottam tőle, hogy... nem is tudom, talán átvágsz mindenen, és az utolsó akadálynál megakadsz, és barátok sem lehetünk majd. Vagy ami valószínűbb, hogy visszautasítasz. Vagy ami a legrosszabb, hogy semmibe veszel. Sokkal kedvesebb vagy a szívemnek, mint ahogy bárkiről is el tudtam volna képzelni. Aztán mikor először megcsókoltál - na jó, legyünk őszinték, csak egy puszi volt - , azt hiszem életem legnagyobb löketét adtad meg nekem.

Aztán újabb és újabb jeleket küldtél, közel húztál magadhoz, és nem engedtél egy lépéssel távolabb sem. Másnak talán fullasztó lett volna, nekem azonban a hiánya lett volna végzetes… Hiányzol most is, akkor is, ha csak munkába mész, akkor is, ha csak a boltba. Zavar, ha szomorú vagy, és vigyorgok, ha csak egy kicsit is, de mosolyogsz.

Mindenki azt mondja, hogy az első szerelmek mindig végigkísérnek minket valahol legbelül, ezért egy ember első szerelmének lenni nagyszerű, ám azt is mondják, hogy valaki utolsó szerelmének lenni maga a megtestesült tökéletesség. Örülök, hogy az embereknek ezúttal igaza van, mert TE tényleg végigjössz majd velem, ezt ma már biztosan tudhatom, ám nem csak úgy, mint az első nagy szerelmem, hanem úgy is, mint a a nagybetűvel papírba vésett Ő.

Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy akkor kezdődik az életem hátralevő része, veled. Nem volt teljesen igazad. Az én életem eleve veled kezdődött el igazán, később csak újból és újból változott kicsit. Emlékszel például az első “Szeretlek”-re, vagy arra, mikor először mondtad nekem, hogy “Jagiya”? Ha lecsukom a szemem mindig ezeket a pillanatokat látom újra és újra, veled.

És ekkor történik, hogy minden alkalommal beléd szeretek. Halálosan.”

- Szerinted Jinae, tetszeni fog apának? - csuktam össze a levelet, miután felolvastam az alvó picinek. Tudom, nem értheti még, de jól esett az alvó arcát nézve kimondani mindent hangosan is. Talán kicsit olyan volt így, mintha Kihyunnak mondanám.

Lekapcsoltam az asztali lámpát, ám azonnal nyúltam is vissza a kapcsolóhoz, mivel hangokat hallottam a sötétből. A kiságyhoz léptem, és megnéztem Jinae-t, aki csak békésen aludt továbbra is. Hirtelen két kéz font körbe, amitől megugrottam kissé.

- Szerintem az apukája imádja - suttogta egy ismerős hang a nyakamba, mire a testem engedett a feszültségből, és szinte elolvadtam a karjai közt. - Az apukája imádja mind a kettőtöket - puszilt bele a nyakamba, majd még jobban magához szorított, így a feje már az enyémmel egy vonalban volt.

- Olyan nózija van, mint neked - böktem meg Kihyun orrát, miközben ő az alvó picit nézte.

- Még szép, hogy olyan, az enyém, csakis az enyém - nevetett, mialatt egy pillanatra sem engedett el - , ahogyan te is - kezdett hátrálni a kiságytól, egészen addig, míg az ajtóhoz nem értünk.

- Hova viszel?

- Azt hiszed csak neked van meglepetésed mára? - kacsintott.

- És a kicsi? - néztem vissza Jinae kiságyára az ajtóból, azonban nem kellett sokáig aggódnom, azonnal választ kaptam.

- Anya két perc múlva megjön érte.

- Re-rendben - bólogattam sután, majd minden szó nélkül követtem őt.

Fogta a kezem, még simogatta is, egészen addig, míg meg nem állt.

- Beszállás hölgyem! - tolt be a nyitott kocsiajtón, majd megkerülve az autót, beszállt ő is a volán mögé.

Egész úton kérdezgettem őt, de nem mondott semmit az úticélunkról. Miután ráuntam a folytonos faggatásra némaságba kezdtem és szótlanul bámultam a suhanó fákat. Már bőven a külvárosban jártunk, mikor félrehúzódott a semmi közepén.

- Ide jöttünk?

- Nem, csak egyszerűen kifogyott a benzinünk - válaszolta sóhajtással megfűszerezve.

- Ez most komoly? - néztem rá ijedten. - De itt még térerő sincs, és világítás se.

- Nyugi, csak vicceltem, bentebb kell mennünk - szállt ki egyszerűen az ajtón, majd húzott ki engem is, mindezt vigyorogva. - Bízol bennem?

- Már semmit sem tudok biztosan - makogtam.

- Szóval igen, akkor engedd, hogy vezesselek!

A kezeivel letakarta a szemeim, én pedig az enyémekkel az övéit, mert úgy valahogy biztonságosabbnak éreztem.

- Nincs már messze - nyugtatott, majd végül elvette a kezeit a szemeim elől. Egy apró kis sátor volt a fák közt, amiből pislákoló fény szűrődött ki. - Gyere, itt vagyunk! - húzott a sátor felé a kezemnél fogva.

Bent egy már jól ismert laptop volt, párnák és egy takaró társaságában. Kihyun leült, majd kuncogva lehúzott magához, pontosabban magára, majd az ölembe tette a laptopot.

- Mi ez?

- Majd meglátod, csak először helyezkedjünk el valahogy, mert így elég kényelmetlen. Levette a kardigánját és bebújt a takaró alá, én pedig mellé kuporodtam. Óvatosan mögém csúsztatta a kezét, így átölelve engem, majd a mellkasára döntötte a fejemet.

Kínzó lassúsággal nyúlt el az indítás gombig, majd még mielőtt bármi érdemleges ment volna a gépen, adott egy puszit a hajamba.

Nem tudom hányszor sírtam el magam a videó alatt. Minden kép és apróbb hanganyag felhozott bennem valamit, amit soha nem fogok elfelejteni már. Igaz, a jó emlékek mellett volt pár szomorkásabb is, azonban ezek nem voltak mérvadóak.

- Nem hiszem, hogy valami ennyire tud valami fájni - indult be a következő, rejtett kamerás felvétel.

- Jah, Kihyunie! Ez tényleg fáj! Tudod milyen rossz ez? Örülj, hogy neked nincs ilyen bajod! - utánozta a videóban hallható hangomat, miközben itt-ott elnevette magát.

- Na, ne nevess! Ez komoly! Tudod milyen fájdalmas?

- Azért ennyire nem lehet durva - folytatta a hanganyag.

- Tudod mit Kihyun - fordultam felé - most én jövök - néztem rá komoly arccal. - Kihyun vagyok - dörmögtem.

- Ennyi?

- És szingli - tettem hozzá, majd kezdtem el tolni magam tőle, hogy felkeljek. Gondoltam itt az ideje húzni kicsit az agyát.

- Jagiya - kiabálta utánam, majd ő is kijött a sátorból, és elém állt úttorlaszként. - Ne haragudj, nem gondoltam komolyan - fogta két keze közé az arcom, mire elnevettem magam.

- Én sem, te bolond! - húztam magamhoz, az eddigi talán legkedvesebb csókunkba, aminek végén csak az erdő csendjét megtörő lihegésünk hallatszott.

Ez volt az, a nyolcadik csókunk…

Read More

42. Fejezet - Részeges álmodozás

“Ott állt előttem Kihyun édesapja, és a barátnője: Jiseo”

- Örülök, hogy megismerhetem az angyali húgod, Na Sum, épp oly bájos, mint ahogyan azt elképzeltem - mosolygott a bátyámra, majd rám Mr. Yoo. Kihyun egy rövid szemezést tartott vele, majd feltűnés nélkül közelebb vont magához a derekamnál fogva, és a fülembe súgta:

- Játszd el, hogy nem tudod kik ők, már tudom mit fogunk csinálni.

- Jajj, miért ácsorgunk itt, Húgi, gyertek! - invitálta a nappali felé Jina a vendégeket.

- Valami baj van, Na Ri? Kicsit sápadt vagy - érdeklődött aggodalmas szemekkel Na Sum, majd észrevehetően Kihyun engem szorongató kezére tévedt a tekintete. - Kibékültetek? - mosolygott. - Tudtam én, hogy gyors lesz. De - emelte fel a mutatóujját - , ha csak egyszer is sírni látom, akkor tudd, hogy neked véged, Yoo Kihyun.

Bent már vidám hangulatban folyt a beszélgetés a gyerekek vendégségben való viselkedéséről, így kissé kellemetlen érzéssel, de leültünk Jina mellé a kanapéra, és csendben vártuk, hogy valami olyan témához érjünk, amikor mi ketten is becsatlakozhatunk. Néha én, vagy Jina kiszaladtunk a konyhába ellenőrizni a sültet és a kimchit, de hála a ház belső elrendezésének, mindent tökéletesen hallottunk akkor is, így nem maradtunk le semmiről.

- Oh, már a kimchi is elkészült, Na Ri, segítenél teríteni?

- Veled megyek, már sokat ugráltál ma, ketten hamarabb végzünk - állt fel Kihyun, és megragadva a kezem vezetett el a kicsit eldugottabb ebédlőbe. Amint olyan helyre értünk, ahol már nem láttuk Jiseo műmosolyát, megálltunk majd halk suttogásba kezdtünk.

- Miért jöttél te is, tudod milyen béna volt a szöveged - csaptam gyengéden mellkason. - “Már sokat ugráltál ma, ketten hamarabb végzünk” - utánoztam a hangját, mire kuncogni kezdett.

- Te legalább párszor kijöhettél a mindent erősen átitató marcipános vattacukor szagú szobából. Örülök, hogy ezt a pár mondatot túléltem cukorbetegség nélkül - magyarázkodott.

- Na de Kihyun - nevettem visszafogottan.

- Most viszont, ha már itt vagyok, és te is, akkor szeretném tudatni veled, hogy van valami, ami nálad maradt és az enyém. - Értetlenül néztem a kajánul vigyorgó fejére, míg meg nem értettem mire céloz. A szám és a szemem között járatta a szemeit, mire megelőzve őt, én nyomtam hozzá az ajkaimat az övéihez. Most is - mint mindig, amióta tudja, hogy kisbabát várok - gondolt arra, hogy ne nyomjon össze, vagy ne sérthessen meg, így a pólójának a nyakát használva én húztam le magamhoz.

- Fiatalok, a világért sem akarok zavarni, de a terítés kész van már? - vigyorgott összefont karokkal Jiseo, majd megindult a még érintetlen asztal felé, mi pedig nevetve követtük.

A vacsora feszült hangulatban telt, amit persze csak Kihyun, és én gondoltunk így. Na Sum házigazda módjára sorra hozta a soju-kat, amiből Kihyun is a fiúkhoz mért adagot kapta. A lány is ivott, nem is keveset, meg merem kockáztatni, hogy Kihyunnál is többet fogyasztott. Jiseo és Mr. Yoo vidáman társalogtak a batyámékkal, továbbra sem említve azt, hogy mi ismerősök lennénk, egészen egy rosszul megfogalmazott mondatig:

- Velem persze sosem voltál ilyen - motyogta kicsit hangosan az asztal másik oldaláról, a mellettem ülőre nézve.

- Kire gondolsz, Jiseo? - ment bele a játékba könnyedén Kihyun, mialatt az asztal alatt szorongatta a kezem nyugtatásképp.

- Hát...én csa-csak - dadogta - én csak arra gondoltam, hogy milyen aranyosak vagytok együtt, ahogy igazgatod a haját, te pedig mosolyogva adod neki a tányérokat. Ajusshi soha nem csinál ilyet velem.

- Nem is szereted, ha piszkálják a hajad - förmedt rá az előbbi mondatáért Mr. Yoo, mire a lány hirtelen felindulásból válaszolt:

- Amikor ő csinálta, szerettem! - kiáltotta, majd a szája elé kapva a kezét kirohant az ajtón, utána a táskáját cipelő apósjelöltemmel.

- Megmondaná valaki, hogy ez mi a franc volt? - mondta lassan Na Sum. Ekkor következett a hosszú mesélés, amit mind a ketten - Na Sum és Jina - szinte végig tátott szájjal hallgattak végig, párszor méginkább elcsodálkozva Jiseo-n, vagy éppen pár másik apró dolgon, amit hozzájuk kapcsolódóan eddig nem tudtak.

- Nála voltak ma a gyerekeim - fogta a fejét Na Sum, majd felállva a gyerekek szobája felé vette az irányt.

- Drágám, ő mégiscsak a húgom.

- Igen, a húgod, illetve most tudtuk meg, hogy egy gyerekgyilkos is. Szerinted van kedvem ahhoz, hogy azon izguljak, hogy mikor kinek adja oda a gyerekeimet egy kis pénz ellenében? Nincs. A vitát lezárom, Jiseo nem mehet a fiam és a lányom közelébe, maximum a testemen keresztül. - Azzal felrobogott a lépcsőn, eltűnve a szemünk elől.

Jiseo a tenyereibe temette az arcát, majd erőtlenül rákérdezett:

- Elmondanátok mindent arról a gyerekgyilkosos esetről, kérlek?

- Igazából, a lényeget már tudod, cserbenhagyásos gázolás, amit eltussoltak, és már több, mint tíz éves.

- Ki tussolta el neki? Ennyire befolyásos?

- Nem tudom ki volt az, nem igazán érdekelt, mivel nem tudtam róla, egészen két évvel ezelőttig.

- És a szülők? - kérdeztem halkan.

- Nem tudok részleteket lányok, ennyit tudok csak az esetről.

- Istenem miről nem tudok még? - motyogta Jina a könnyeivel küszködve. - Menjetek fel! Neked pihenned kell, te pedig maradj vele, ha már eddig nem voltál itt! Hagyjatok magamra! - sétált a soju-val teli italos szekrényhez, majd kivett egyet magának. - Itt vagytok még? Akkor nesze - csúsztatta oda Kihyunnak a bontatlan üveget. - Majd akkor én megyek. Na Ri, neked itt van ez - rakott le elém egy pohár narancslevet, majd felment a lépcsőn egy új soju társaságában.

- Lehet ez kicsit sok volt mára.

- Szerintem is - sóhajtottam.

Csend telepedett le ránk, amit csak Kihyun soju-nyitása tört meg egy pillanatra. Nem volt kellemetlen a hallgatás, sokkal inkább elgondolkodtató. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy az az ember, aki most velem szemben gondterhelt arccal iszogat, egyben életem szerelme és a bátyám nejének a húgának a párjának a fia is. Jina és Jiseo, miért pont nekik kell testvéreknek lenniük? Mostoha a helyzet. Egyszerűen megfogalmazhatatlan az, amit akkor éreztem. Úgy éreztem az életem rendben van, így boldog voltam, azonban nem annyira, mint amennyire azt megálmodtam. Hiányzott valami, és meg is tudom mondani, hogy mi: a többiek mosolya és boldogsága. Na Sum valószínűleg éjjeleken át dolgozni fog, hogy a saját munkahelyén elvártak mellett Jiseo ügyeit is feltárja, mialatt Jina magába roskadva hallgatja majd a fel nem dolgozott hírek mellé az újabb és újabb szörnyűségeket. Legalább a gyerekek boldogok, a tudatlanság tényleg boldogít.

- Biztos kell az még, Kihyun? Már így is sokat ittál.

- Ezt helyetted izom, vagyis iszom - vigyorgott. - Kérsz narancslevet? - Bólintottam. - Tudod, adnék neked ilyet is, lehet jobban értékelnéd, de van valaki, aki nem lesz alkesz a családban.

- Te jó ég, te totál készen vagy - fogtam a fejem. Egy plusz soju volt benne, és máris részeg volt, úgy éreztem hosszú éjszakám lesz.

- Bármire kész vagyok! Jöhet az öcsi is! - ült le mellém, hozzáteszem két centin múlt az, hogy eltalálja-e a széket.

- Szerintem tegyük vissza azt, és menjünk fel - vettem el az italát, mire csillogó szemekkel rám nézett - aludni fogunk - tettem hozzá.

- Nem akarok - jelentette ki, majd nemes egyszerűséggel kiszedte a kezemből az alkoholt, és meghúzta.

Megráztam a fejem, majd belátva, hogy esélyem sincs felmentem egy takaróért, és a kanapéra terítettem.

- Ha esetleg fázna az a hülye fejed - adtam neki egy puszit búcsúzóul, majd megindultam vissza a szobámba. Mondanom sem kell, épp mire bemelegedtem hallottam a kilincs hangját, ahogy valaki babrált vele.

  “- Azt mondtad, hogy neked ez nem megy. Fogtad a cuccaid, ügyetlenkedtél a kilinccsel, ahogy mindig is csináltad.”

Halk léptek, és súrolódó farmer hangját hallottam, semmi mást, és megfordultam, hogy felé nézzek, mégis mit csinálhat.

  “Az oldalamra fordultam és bámultam a mellettem üresen lévő helyet, az övét. - Látod Kihyun, a saját oldalamon alszom, nem fekszem el az egész ágyon, mint a találkozásunk előtt. Megszokás? Talán. Hozzá sem érek az oldaladhoz, nem akarom bántani, az a tiéd, örökre. ”

Mintha mindig is itt élt volna, úgy mozgott a szobámban. Tudta, hogy hol van a fogas, amire a kardigánját akasztottam fel, azt is tudta, hogy hol a komód, mindent tökéletesen eltalált.

  “Az üres fogas, ahol nem lóg a kabátod szintén rád emlékeztet, mint minden. Pedig ebben a szobában soha nem jártál…”

Felemelkedett a takaró, és éreztem, hogy besüppedt mellettem az ágy, pont mint a szakítás óta gyötrő álmaimban, amiktől menekültem. Ekkor viszont úgy éreztem, hogy tényleg valóra váltak az álmaim. Ahogy a súlya nyomta az ágyat, úgy vonzott engem is közelebb és közelebb magához a melegsége. Az ujjai az oldalamat simogatták, majd lassan a hasamra tévedt a keze. Megpihent, és ott is maradt, majd már csak az egyenletes szuszogását éreztem, egyenesen a nyakamon. Nem zavart, hogy igazából az ő illatát elnyomta az alkohol, elég volt az, hogy ő, az igazi Yoo Kihyun, aki ismét mellettem fekszik. Az pedig tényleg csak a hab volt a tortán, hogy itt volt Jinae is. Hiába volt minden jó, akarva-akaratlanul is eszembe jutott az első estém itt.

  “- Tudod, ha most itt lennél és mindezt neked mondanám, melléd gurulnék, odahívna engem a besüppedt ágy. Most viszont egyenes a lepedő, ránctalan, tökéletes, akárcsak az arcod, mikor aludtál és én titkon néztelek. - Csigához hasonlító módon fordultam át a másik oldalamra, mellette ez is gyors volt, mert tudtam, hogy ott van és figyel rám. Biztonságban voltam. - Most is ráz az áram, mint mikor itt voltál, de ez most fáj, mert nem a te puha ujjaid érnek hozzám, hanem a számomra érdesnek tűnő takaró. Ez megy minden este, nélküled. Végül elalszom, de megvalósul a félelmem: veled álmodom, ismét. Boldogok vagyunk, nevetünk, reggel pedig boldogan kelek és mosolyogva fordulok át, hogy adjak neked egy puszit és megsimogassam az arcod, de csak a levegőt kavarom fel a kezemmel, mert nem vagy itt velem.”

Aznap reggel, Yoo Kihyun ott volt velem.

Read More

41. Fejezet - Elismerem

“Mi van, elfogytak a kurváid?”

~ Park Na Ri szemszöge ~

Egy közös vasárnapi ebéd után mosogattam épp, az amerikai konyha pultjának támaszkodva pedig Hobum, a “vőlegényem” iszogatta a narancslevét. A kicsiket a bátyám még reggel elvitte kicsit Jina testvéréhez, aki majd csak este hozza őket vissza, így csendes volt a ház. Jina fent takarított, amiben Na Sum nagy kedvvel segített neki.

- Na Ri, nem gondolod, hogy ideje lenne megkezdeni az előkészületeket? Tudod sürget az idő, és még a bevonulásom előtt szeretnélek a feleségemnek tudni. Ki akar agglegényként bevonulni, ha egy ilyen nő is várhatja helyette - csapott kicsit sem gyengéden a fenekemre. Felszisszentem, de nem szóltam semmit a tette miatt, pedig mennyi mindent vágtam volna a fejéhez. De nem tehettem.

Kellett nekem a terveimhez. Az igazat csak Kihyun tudta, neki megírtam, viszont mindenki más a hazugságot kellett, hogy lássa. Amíg élek, addig kell tennem azért, hogy ne higgyék a gyermekem egy korcsnak, így muszáj voltam neki apát találni. Hobum mindenféleképpen szeretett volna egy feleséget, fél éven belül, így pont a kialakult helyzet megoldása lett, vagyis egy lépcsőfok ahhoz, hogy ne szenvedjek tovább… Lehet önző dolog ez tőlem, de muszáj vagyok valamit lépni, mert így végképp nem bírom.

Hobum hamarosan bevonul a katonaságba, így egyedül maradnék, akkor már nagy hassal, amit így neki ismernének el, mint házasságban született kisgyermek. Elfogadnák őt. Én pedig, amíg megszülöm szenvedek, aztán pedig kénytelen leszek elengedni őt. Szeretnék elmenni oda, ahol magamfajtával nem találkozom többé, és oda, ahol mindent tisztán láthatok, és óvhatom azokat, akiket szeretek.

Jinae, vigyázz majd magadra, és legyél boldog, Kihyunnal, az apáddal.

Nem csak Kihyunnak írtam levelet, Na Sum is kapott egyet, melyben az áll, hogy a kisebbik borítékot adja oda Jinae-nek, ha Kihyun érdeklődne felőle, de csakis akkor.

- Maradj csak Na Ri, majd én nyitom! - robogott le a lépcsőn a sógornőm, majd hatalmas vigyorral az arcán ment a kijárat felé. Vár valakit?

- Na Ri itt van? - hallottam a rég nem hallott hangot. Szinte a végtelenségig ízlelgettem volna azt, ahogy kimondja a nevem, ismét, még akkor is, ha a szívemet facsarja a fájdalom.

- Gyere be!

- Na Ri! Na Ri! - kiabálta kicsit remegő hangon, mintha félne - Merre van? - nézett volna hátra, közben viszont meglátott engem. Szinte felfogni se volt időm, hogy itt van, máris két kar közt találtam magam. Először mindkettővel, később csak az egyikkel tartott, mivel a másikat a hasamra csúsztatta.

El akartam tolni magamtól, és egyszerűen véghezvinni a tervemet, azonban ekkor már a nyakamba fúrta a fejét, ezzel véglegesen mozgásképtelenné téve. Még mindig tudta, hogy mikor mit kell, hogy tegyen azért, hogy elérje a célját.

- Na Ri, én annyira… - A hangjától elszorult a torkom, és legszívesebben a nyakába ugorva vígasztaltam volna meg őt, de nem tehettem. Ezzel próbáltam magam lebeszélni: Nem teheted! Végül már nyúltam felé a kezeimmel, mikor belépett a mosdóból visszatérő Hobum.

- Na Ri, azonnali magyaráztot követelek! - kezdte ordítva, majd a végére, ha lehet még hangosabb lett.

- Hobum, én… - kezdtem bele - ő, ő csa…

- Yoo Kihyun, a párja és a születendő kislány édesapja vagyok, így már csak egy megválaszolatlan kérdés maradt: Te mégis ki a jó büdös franc vagy? - kérdezte enyhe dühvel a hangjában.

- A párja? Te? Nem hinném. Viszont nagyon szívesen meghívlak a pár hónap múlva tartandó esküvőnkre, a menyasszonyom, Na Ri biztosan örülne neki - mosolygott a mellettem állóra, majd kinyújtotta felém a kezét - Na Ri, gyere ide! - Nem mentem, nem tudtam mozdulni, hisz annyira elkábított az a megszokott, szinte otthonosnak hívott illat, Kihyun illata. - Gyere már! - közeledett.

- Szerintem ez egy tökéletes válasz a részéről. Na Ri, megyünk! - húzott most a másik, hogy menjek el vele.

- Hobum, Kihyun, nem lehetne, hogy nem rángattok egy szerencsétlen lányt össze-vissza? - szólt közbe Jina az ajtóból.

- Picim, tudom, hogy elküldtelek, és annyiszor bántottalak utána is, de hibáztam. Hatalmasat. Kérlek! - engedett el Kihyun, míg a másik karomat fogó fiú magához rántott. Majd maga mögé tuszkolt, így hassal a konyhaasztalnak estem. Az arcom eltorzult egy pillanatra, és reflexből a még picike hasamra vezettem a kezem, mire Kihyun szemei szinte kipattantak.

- Normális vagy?! - kiáltotta egyszerre Kihyun és Jina, mire a harmadik hátrafordult, és a könnyes szemeimbe nézett.

- Igazat mondd, hmm? Miért fogod a hasad? Szajha! - vágta a fejemhez, a nyála pedig ide-oda fröcsögött az ingerültségtől. - Remélem tudod, hogy az eljegyzésnek vége. - Rámart az asztalon pihenő kulcscsomójára, majd hangosan becsapta az ajtót, én pedig az előttem lefagyva álló fiúra meredtem. Mit keres itt?

A nagy ordítozást lekésve megjelent a bátyám is, aki üdvözlésképpen csak annyit mondott:

- Mi van Kihyun, elfogytak a kurváid?

Visszanéztem a még mindig vöröses hajú srácra, aki kétségbeesetten rágta a száját, miközben már nem engem, hanem a földet nézte. Pedig, kettőnk közül szégyenkezni inkább nekem kéne.

- Na de, Na Sum! - csapta mellkasba a neje, mire az megrezzent kicsit, de visszaszólni már nem mert.

- Mit keresel itt, azok után, hogy elutasítottad a saját gyereked? Hirtelen kéne? - folytatta a bátyám egy pici, kellemetlen csend után.

- Szeretnék bocsánatot kérni - fordult felém. - Mikor megkaptam a leveled, amiről először úgy gondoltam, hogy egy magadat mentő, kifogásokat kereső vallomás lesz, de mikor a végére értem, mindent átgondoltam. Mindenben téged kerestelek, és a mindennapjaimnak ugyanúgy a része maradtál, még a csengőhangom is te vagy. Amikor elolvastam, hogy mit érzel, egyszerűen nem kaptam levegőt a fájdalomtól, mivel hiába mentettél fel engem minden alól, én méginkább magamat éreztem a bűnösnek. Most viszont, itt vagyok, és mindent meg fogok tenni azért, hogy megint mindig mellettem legyél, és pont úgy, ahogy kérted, vigyázni fogok Jinae-ra, de csakis veled együtt, Na Ri - hadarta könnyes szemekkel. Minden szavában ott volt az a sok benne kavargó érzelem, és a mérhetetlen megbánás csakúgy csepegett a mondataiból.

- Üres szavak, Kihyun - tette hozzá Na Sum, mire ismét csitítást kapott.

- Komolyan gondolom, tényleg szeretnélek visszakapni! Tudom, hogy mi történt akkor este is, mikor szakítottunk, pont ahogy azt is, hogy miket mondtam neked, azonban nem tudod elképzelni, hogy mindezt én mennyire sajnálom. Szeretlek! Mégha nyálas is ez az egész, és igazán szappanoperás, de így van. - közelebb sétált, majd Na Sum gyilkos tekintetének kíséretében egyszerűen magához szorított, és éreztem, hogy apró könnycseppei folynak le a nyakamon. - Szeretlek! - suttogta a fülembe, majd egy kívülről észrevehetetlen mozdulattal egy puszit nyomott a nyakamra.

- Kihyun - nyöszörögtem végül válaszképpen - , csak azért akarsz visszafogadni, mert terhes vagyok, ugye? - habozott, tehát a válasza igen.

- Nem, dehogyis! Mondom, hogy szeretlek, Picim!

Aznap este Jina jóvoltából Kihyun nálunk maradt, aminek Na Sum kevésbé örült, így elhívta őt beszélni, ki az udvarra. Mi addig Jinával kicsit feszült hangulatban megterítettünk, hiszen vendégnek vártuk aznapra, Jina testvérét és annak párját, velük az én legcukibb unokahúgommal és unokaöcsimmel. Ha más nem, akkor legalább ők legyenek az én boldogságom.

Igaz, Dan Ariely szavaival élve: “A ‘sajnálom’ szó teljes mértékben lenullázza a bosszúság hatását. Íme a varázsformula, hátha szükségünk lesz még rá a jövőben: 1 bosszantás + 1 bocsánatkérés = 0 bosszúság.” , én mégis úgy éreztem, hogy Kihyun még mindig haragszik rám, én csak muszájból van itt, mert megsajnált, vagy csak nem akarja, hogy a picinek rossz élete legyen. Én bocsánatot kértem, ahogy ő is, azonban annyi tisztázatlan dolog van, hogy jelenleg fogalmam sincs, hogy mit akarok. A tervem romba dőlt, ez biztos.

- Na Ri, beszélhetnénk? - fogta meg óvatosan az alkaromat Kihyun, majd szinte biztosra véve a helyeslő válaszom, elhúzott az emelet felé. Lopva Na Sum-ra néztem, akinek mosolya kicsit megnyugtatott. Már nem haragudna Kihyunra?

- Jagiya - nyitotta ki a száját, amint becsukódott a szobám ajtaja utánunk, azonban mielőtt folytathatta volna, meglátta a komódomon lévő, kicsit átrendezett tartalmú képkeretet. - Ő itt Jinae? - vette a kezébe, majd némán simogatni kezdte az ujjaival az üveget. Nem nézett rám, én viszont válaszként bólintottam neki. - Itt vagyok én is, de hol vagy te, Na Ri? - vezette rám a tekintetét, felém fordítva a képet. - Itt kéne lenned a fotón, velünk.

- Kidobtam. - Csak elmosolyogtam magam kínomban, mire ő csak egy nagyot sóhajtott.

- Jagiya, ez a mi családunk, a közös családunk. Az enyém és a tiéd is! Egyenlően! És akkor is, ha valami gondunk van, te hozzánk tartozol, hozzám és a még benned lévő kicsihez. Együtt kell, hogy legyünk neki, nem külön. Még, ha már nem is akarsz a közelemben lenni…

- De - motyogtam - , akarok.

- Akkor miért nem lépünk? Itt vagyok, sajnálom, hogy elzavartalak, utálom magam amiatt, hogy megölted volna magad nélkülem. Jinae-nek sem ez lenne a jó. Te is tudod, hogy milyen szülő nélkül, egy anya nélkül.

- Kihyun - szólítottam meg - , egyszer igazán befoghatnád! - húztam magamhoz a tarkójánál fogva. Régóta ki voltam éhezve egy tőle származó csókra, olyannyira, hogy a legvadabb álmaiban sem képzeltem volna, hogy egy ilyen szituációban képtelen leszek kontrollálni magamat, és minden előjel nélkül csak úgy megcsókolom őt. Kicsit sem bántam meg a végére, hiszen a kezei lassan a derekamra csúsztak, míg én is már a tarkója helyett a nyakán csüngtem.

Rám mosolygott, majd egy újabb, apró puszit nyomott az ajkaimra, alig volt pár másodperc.

- Ez most azt jelenti, hogy mi...tudod - kuncogott szerencsétlenkedve - megint...együtt?

- Hárman - vigyorogtam én is, mire a hasamra tévedt kezemen az övét éreztem meg. Akkor ott megfogadtam, hogy mostantól történjen bármi, én azt a kezet el nem engedem.

- Megjöttek a vendégek, fiatalok! - kopogtatott Na Sum, mire úgy szétrebbentünk, mint két tini szerelmes, akik csak titokban találkozgatnak. A derekamat átkarolva indult meg a barna falap felé, mire én csak mosolyogva döntöttem a fejem az oldalának, míg le nem értünk a vendégekhez. Ekkor azonban minden szavunk elállt, sőt megkockáztatom, hogy még a szám is tátva maradt.

Ott állt előttem Kihyun édesapja, és a barátnője: Jiseo.

Read More

40. Fejezet - Mi van, elfogytak a k*rváid?

“...itthagytál azon a hideg, februári szombaton.”

~ Yoo Kihyun szemszöge ~

Három hónapja kerültünk vissza a versenybe, és a csapatok rangsorában az élre, ám senki sem volt boldog. Minhyuk szinte soha nem mosolygott, ha egy légtérben voltam vele, pont ugyanúgy, mint a többiek. Ha hozzám is szóltak, akkor is csak Na Ri-ról beszéltek, és mesélték, hogy már ismét nem vette fel a mobilját, és senki sem tudja hol lehet. Ők legalább naponta jártak az orvosiban, hátha megunja az öreg a titoktartást, és elmondja nekik, hogy hol van a keresett személy. Őket érdekelte, engem kicsit sem.

Éppen a lépcsőn sétáltam lefelé, és gondolkodtam, hogy most vajon melyiküktől kapom meg a mai Na Ri adagomat, ám mikor leértem senki sem volt ott, csak egy kis cetli az asztalon.

“Elmentünk a szokásos csapatépítőre, reméljük nem bánod, ha te kimaradsz belőle, de addig is nézd meg a Tv-s fiókot, és gondolkozz egy kicsit! Meg fogsz lepődni!

Az állítólagos legjobb haverjaid, akikre hallgatnod kéne!”

- Chh, annyi a szerencséd, hogy idősebb vagy nálam, Shin Hoseok! - dobtam vissza a falapra a fecnit, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében elcsoszogtam az említett fiókig, és vonakodva, de kivettem belőle mindent.

Telis-teli volt azokkal a dolgokkal, amiket Na Ri-nak adtam bármikor is. Ott volt a COEX-es jegy, és a közös kis kávézgatásaink blokkjai, mindegyiken be volt karikázva a végösszeg, az utolsóhoz pedig hozzá volt csatolva egy kis fehér boríték is. A külső részére fel volt írva az összes bekarikázott összeg, a lap sarkában viszont el is volt végezve minden számítás, rászámolva 3% kamattal.

Tátott szájjal szorongattam a papírokat és vártam a csodát, vagy nem is tudom mit, egészen addig, míg meg nem hallottam a telefonom csörgését a konyhaasztalról. Hagytam, csörögjön csak, én pedig ültem tovább a tv előtt, és bámultam magam elé. Nem, nem azért, mert megérintett volna, vagy lehet csak magamnak akartam bemesélni, hogy minden ugyanolyan.
Minden érzelem nélkül kinyitottam a borítékot, és belenézve a rengeteg Won mellett egy újabb, kézzel írt levelet találtam.

“Hát, szia!

Nagyon nehéz, de el kell kezdenem valahogy. Nem hallgatott meg senki, így egyedül az írás lesz ezúttal is a tanúm arra, mennyire próbálkoztam. Próbáltam túlélni, elfelejteni téged, más irányba indulni. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy ezt megtegyem, és lehet, hogy ezt más inkább szégyenként élné meg, de én a lelkem mélyén büszke vagyok arra, hogy ennyire tudlak szeretni, és nem tudok együtt élni a fájdalommal, ami teljes mértékben, csakis a saját hibám, de semmiképp sem a Te hibád. Szívből sajnálom, hogy a körülmények erősebbek voltak nálunk, és azt, hogy ennyi idődet kellett rám pazarolnod. Őszintén sajnálok mindent!

Kérlek, Kihyun, bocsáss meg mindenért, amit szerinted ok nélkül tettem ellened. Nagyon sokat hibáztam, halogattam, meggondolatlan voltam, de nem tudtam azokban a pillanatokban másképp tenni, emberből vagyok. A gondolat, hogy elveszítelek, hogy az életünk, a boldogságunk mások kezében van, tehetetlenné tett engem is. Bárcsak a Te kezedben lett volna. Talán most nem lenne minden így…

Nem kérem, hogy fogadj vissza, csak kérlek, ne gyűlölj annyira. Nekem elég a bocsánatod, és nem érzem magam egy világi senkinek, bár megérdemlem, ez nem vitás.

Képtelen vagyok haragot vagy gyűlöletet érezni irántad, amiért meg sem hallgattál, mert az olyan, mintha magamat gyűlölném. Ennyit kaptunk, másfél év, melynek minden Veled töltött pillanatában boldog voltam. Nem érdemlek semmit, ahogy Te mondtad akkor, mikor szakítottunk: „Ne feledd, Na Ri, nem én engedtem el a kezedet, hanem te engedted el az enyémet.”

Szeretném lezárni a múltat, mert bugyuta módon azt hiszem, hogy ezzel elfelejtelek Téged, így kezdetnek ennyit tehetek. Összeszámoltam mindent, az utolsó fillérig, tényleg mindent. Ez a levél nem is olyan fontos, dobd ki nyugodtan, csak nekem jelent megkönnyebbülést, hogy elmondhattam, hogy Te tényleg nem tehetsz semmiről, csakis én. “Bűnös, szégyentelen, semmirekellő”, ezek mind olyan szavak, amiket magamhoz vágok, ha a tükörbe nézek, mert ezek jutnak az eszembe. Szívesen szeretnék valakit újra, de nem megy… Olyan ez, mintha Te meghaltál volna, és így nincs értelme levegőt vennem. Más ez a gyász, és más vagyok én. Egyetlen egy embert szerettem, és viseld a felelősségét, mert Te voltál az. Megtaláltalak, és boldog lettem, elvesztettelek és béna lettem, aki most is nyöszörögve görnyed a közös képeink felett, és rád gondol. Ócska, hazug képzelgéseim vannak arról, hogy itt vagy velem, pedig csak álom vagy, ami minden este kísért. Játszanám én pókerarccal a játékaidat, és nem gondolnék Rád, ahogy én sem uralom már a gondolataidat, s mindezt miért? Mert Te úgy akarod.

Boldoggá tettél, aztán lemondtál rólam, ezt el kell fogadnom. Azt mondtad, nem tudsz így velem lenni. Mindig ott voltál nekem, ez vitathatatlan, de én mikor nem voltam ott?

Lehet, ez csak egy játék volt, ahol te sokkal tapasztaltabban és okosabban játszottál, mint én. Nyertél, meghaltam.

Akárhányszor megjön a posta, és a címlapon látlak elszorul a torkom, majd nem tudom tartani magam. Fáj, hogy messze vagy és utálsz, mégis minden vágyam az, hogy újra érinthessem a kezedet, csak még egyszer, vagy érezhessem az illatod. Levegőt csak azért veszek, hogy láthassalak egyszer újra, utoljára. Egyszer szeretnélek látni, csak egyszer, aztán eltűnök ebből a világból, mert bár senki nem hiszi el, de nem megy nélküled. Nem Te vagy az oka, Te csak a része vagy ennek. Ettől függetlenül le kell írnom, mennyire szeretlek. Soha nem tudnék a létezésed nélkül élni, ha Te holnap meghalnál, én egy perccel sem élnék tovább. Elmegyek hamarabb, hogy ne fájjon többé semmi.

Kihyun, elfáradtam. Tudod milyen ez, ugye? Nem miattam érezted, olyan fontos én nem vagyok, de érezted már, tudom. Aztán jöttem én. Nekem nem jön senki, mert én valóban Neked születtem, és a mi halálunkkal véget ért az életem. Közhelyesen hangzik, de ráébredtem, hogy ez teljesen egyszerű, és így működik. Csoda, ha megtalálod a másik feledet, és gyilkos, ha elveszíted…

Nem illeszkedek már bele abba a képbe, amit elterveztem magamnak, neked hiába suttogom, nem hallod már meg, nem akarsz meghallani. Sosem hagynék Rád terhet, így most is azt mondom: nem a Te hibád. Egy valamit viszont kérnék, vigyázz majd Jinae-ra, kérlek!

Szeretlek. Téged egyes egyedül.”

A levél végére érve akár valami ágyúból kilőtt golyó, úgy hagytam el a házat, felkapva a még mindig csörgő telefonom és a kabátom. Csendet akartam, de nem az otthoni fülledt meleget, hanem a szabad levegőt, és a természet csendjét. Le kellett nyugodnom valahogy. Zavart a mobilom, így mikor már harmadjára kezdett bele a csengőhangomba, akkor döbbentem rá: ezt a számot csak egy embernél állítottam be, Nála.

- Na Ri - kiáltottam a telefonba, meg sem nézve a nevet.

- Drágám, mikor érsz rá? - búgta egy női hang a sok közül, akihez közöm volt mostanság. - Tudod, ma is és a hétvégén is szabad vagyok, és gondoltam, hogy megismételhetnénk a múlt hetit - folytatta. - Egyébként, ki az a Na Ri?

- Miért ez a csengőhangod nálam? - kérdeztem, nem is foglalkozva a kérdésével.

- Hjaj, butuskám, nem is emlékszel, te mondtad, hogy állítsak be nyugodtan bármit. Ez a szám olyan gyönyörű, és szerelmes, hogy muszáj voltam ezt beállítani nekünk. - Kinyomtam a telefont.

- Szerelmes, megint, vagy még mindig - ráztam a fejem, egy kis mosollyal a szám sarkában.

Feltéve a zsebemben tartott maszkomat elindultam a Starship orvosához, remélve, hogy a többiek által annyiszor ostromolt köpenyes pont most adja fel. Beérve a kórtermekhez, akár egy vadász a vadra, úgy vadásztam a szememmel a főorvost, ám nem láttam sehol, egészen addig, míg ki nem nyílt a kettes szoba ajtaja, ahol Na Ri-t is kezelték, mikor kiderült a helyzet.

- Elnézést, lehetne egy kérdésem? - álltam határozottan a magas férfi elé, aki meg sem lepődve mosolygott rám.

- Persze, mondja csak, Kihyun - felelte nyugodt hangon.

- Meg tudná mondani, hogy körülbelül hány hónapos várandós lehet most Park Na Ri?

- Azt hiszem most pontosan négy. Gondoltam, hogy jönni fog még. Jó babázást kívánok! - mosolygott rám ismét, majd megveregette a vállam és továbbállt a dossziékkal a kezében.

- Szóval akkor este… - ennyit tudtam csak mondani. Vagy öt percig álltam ott, a zsúfolt folyosón, mikor feleszméltem, és ezúttal remegő áldozatként futottam a gondolataim, az emlékeim elől, egészen a Holly’z dormjáig, hátha kihúzhatok valamit a lányokból, bár tudom, hogy én vagyok az utolsó ember ezen a földön, akire most kíváncsiak.

Odafelé menet vagy négy embernek nekimentem, akiknek szitkozódó szavai leperegve rólam löktek közelebb és közelebb a lányok háza felé.

- Boneul, NW, valaki, kérlek - dörömböltem az ajtón, szinte nem is látva a könnyeimtől. - Kérlek, valaki nyissa ki!

- Mit akarsz? - nyitott ajtót Hyohee, kicsit sem kedves arckifejezéssel.

- Kérlek, mondd el, hogy hol van Na Ri! - kérleltem zokogva, azonban semmire sem mentem vele, csak állt ott előttem, és még a szeme se rebbent. Ilyen voltam én is Na Ri-val? Biztos vagyok benne…

- Kihyun - szólalt meg végül - , gyere be! - tárta ki az ajtót. Bent a rég látott, ám mégis megszokott látvány fogadott. Boneul könyvet olvasott a kanapén, miközben mellette Minji és Rinae párnák közé bújva néztek valami romantikus sorozatot, ahol a szerelmeseknek szurkolhattak naphosszat, Soree pedig a fülesével a fején énekelgetett, és írogatott a füzetébe. A konyha viszont üres volt. Akarva-akaratlanul is oda vezettem a tekintetem, hiszen akárhányszor beléptem ebbe a házba, mindig oda mentem. Na Ri mindig ott üldögélt az egyik bárszéken és zenét hallgatott. Én pedig minden egyes alkalommal megijesztettem, amiért morcos volt persze, de nekem az az édes arc volt minden vágyam újra és újra.

Az érkezésemre mindenki felkapta a fejét és csendben figyelt, egyiküket kivéve; NW éppen akkor érkezett meg az emeletről, és amint meglátott csak egy mondata volt hozzám: - Mi van, elfogytak a kurváid?

Read More

39. Fejezet - A holt tanácsa

“Én pedig ott voltam bent, egyedül, megsemmisülten, és nem utolsó sorban, lelkileg halottan.”

Egy hét múlva mindenki folytatta a munkát, a versenybe mindenkit visszavettek, mintha semmi sem történt volna. A próbák egyre nehezebben mentek, rosszul voltam. Nem aludtam semmit, le voltam gyengülve - a szokásosnál is jobban - , és undorodtam a kedvenc ételeimtől. Az eddig tökéletesen működő csapatunk most szétesett. A fiúkkal nem beszéltem, jobbnak láttam, ha inkább a közelükbe sem megyek.

Épp a folyosón sétáltam, mikor meghallottam a nevem. Jooheon és Hoseok voltak azok. Sietősebbre vettem a lépteim, csakúgy mint az elmúlt egy hétben bármikor máskor, csupán azért, hogy elkerülhessem őket.

- Na Ri, állj már meg egy kicsit! Csak beszéljünk, fontos lenne - kiabálta Wonho, mire a másik kiegészítése is megérkezett:

- Kihyunról van szó.

Ez volt az a pillanat, amikor az a cseppnyi gondolat is - miszerint megállok - elszállt, és szó szerint futni kezdtem, egészen a női mosdóig. Már majdnem biztonságban voltam, mikor a semmiből minden egyre csak sötétedett, míg végül forogni kezdett a végtelennek tűnő fekete mindenség. Még hallottam a lépteket, és a hideg folyosó kövét a testem alatt, majd már ezek is megszűntek számomra. Azt reméltem örökre… Az örökké soha nem végtelen, az érzet azonban határtalanná teheti a fájó perceket. A percekből órák, az órákból napok lesznek, a napokból pedig szépen lassan kialakul egy hét. Az az egy hét, amely egy remek lehetőség volt arra, hogy megtudhassam, hogy neki csak egy fejezet voltam, míg nekem ő volt az egész könyv. Egy könyv, amit úgy tűnik kiolvastam, bármennyire is imádtam minden egyes sorát.

A fogorvosnál éreztem utoljára a mentolhoz hasonlító kellemes illatot, ami körülöttem terjengett, mikor kinyitottam a szemeim. Az ágy - amin feküdtem - melletti széken ülő alak felpattant, ahogy a másik oldalon is mocorgás hallatszott. Úgy éreztem magam, mint egy állatkert legfőbb látványossága. Zavart, hogy mindenki néz, de nem szól, mindenki mosolyog, de az okot elhallgatja, de leginkább az zavart, hogy mindebből kizárva egyedül én vagyok.

- Megtennék, hogy egyedül hagynak a kishölggyel? - kérdezte a fehér köpenyes, szintúgy mosolyogva. A görbület pedig az ajtó csukódásával már le is hervadt az arcáról. - Két hírem van, egy jó és egy rossz. Melyikkel kezdjem? - lapozgatta a füzetét, miközben fel-felpillantgatott rám.

- A rosszal.

- Na Ri, legyünk őszinték, ki kell, hogy zárjalak a versenyből. - Csak bólintottam válaszul. Nem kérdeztem, feleslegesnek tartottam, tekintve, hogy én magam is gondolkoztam ezen a lehetőségen. - Látom jobban viseled, mint vártam, már csak a másik hír a kérdéses - nyújtott át egy kis lapot, ami mérnöki pontossággal volt félbehajtva. Apró gyomorgörccsel, és félelemmel dugtam be az ujjam a két fél közé, miközben az alsó ajkamat harapdáltam idegemben.

- Doktor úr, elnézést, de hogy van Na…

- Na Ri, te terhes vagy? - vette ki a kezemből Minhyuk a mindent magyarázó, az életemnek értelmet adó kis képet.

- Kihyun apuka lesz - rázogatta az említett vállát Shownu, míg Changkyun csak tátott szájjal állt.

- Ki tudja egyáltalán az enyém-e. - Ez volt az a mondat, amely még ebből a mérhetetlen örömből is felrázott, és hideg zuhanyként borította rám ismét a valóság olykor fájó végtelenjét.

Egy hónappal később…

- Szia, Anya - rogytam le a sírhalom elé, amit már fájóan régen láttam - kérlek, ne haragudj rám - simogattam meg a névtáblát, kiengedve mindenféle gát nélkül a könnyeimet. - Itt vagyok megint, eljöttem hozzád. Tudom, hogy nem lehetsz mellettem, de figyelsz engem és tudod min megyek keresztül, így nem regélek neked róla - kúsztam közelebb a dombhoz, nem kímélve a látogatásomkor szokásos fekete ruhámat, vagy a harisnya híján fedetlen, hófehér, bűnös lábaimat.

- Annyira nehéz, Anya - panaszoltam. - Fel akarom adni és veled lenni, nem pedig itt, teljesen egyedül. Anyu, miért rontok el mindig mindent és taszítok el magamtól mindenkit? Nekem te vagy az egyetlen, akire számíthatok, csakis te. - Szipogva törölgettem a patakoknak irigységet okozó könnyeim, hatástalanul.

A szél elcsendesedett, a tavaszi rügyek már elkezdtek éledezni. Egy - a sír melletti cseresznyefáról származó - kis kezdemény le is esett a földre, az édesanyám halma mellé, ahová az enyém kerül majd. Csak néztem az apróságot, ami a kezdetben elvérzett a harcban, és meghalt még az élet előtt.

Anya mindig azt mondta, hogy egy jó édesanya mindig a gyermekére gondol először, és csak másodsoron magára. Lehet nehéz, göcsörtös, magányos az út, ki kell tartania. Erre én viszont úgy éreztem képtelen vagyok. Hat és egy negyed hónap volt hátra addig, hogy igazán felnőjek, és nőként viselkedjek. De úgy éreztem el fogok vérezni, pont ahogy a kis rügy, amiből már nem lesz rózsaszín kis virág, ami mikor lehull valaki kezébe, végre célbaér, mert örömet okozott.

Nem tudtam eldönteni, hogy felejtsek, vagy szeressek tovább, bár belül úgyis tudtam, hogy az első opcióba végleg belepusztulnék.

- Ha kisfiú lesz, szeretném, ha Jinhyun lenne, ha kislány lesz, legyen Jinae. Ezt akarta Kihyun is, Anyu. - Elcsuklott a hangom. - Sírnék, amiért elment, és elhagyott, de minden este, mikor a képét kézbe veszem magamat hibáztatom. Nem tudtam mit teszek, nem gondoltam végig, hogy milyen következményei lehetnek. Én vagyok a hibás, ő is megmondta. A kezet, ami engem tartott én engedtem el és nem ő lökte le magáról. Pedig könnyebb lett volna…

Otthon, csak ledobtam a kabátom és a táskám, majd akár egy élőhalott, úgy dőltem bele az ágyamba, szinte fuldokolva a sírástól.

Féltem, és most is félek.

Féltem attól, hogy lecsukom a szemem és ott lesz mellettem. Féltem ettől, mert tudtam, hogy mindez csak egy elmeszülemény, és valójában még csak a közelemben sincs, mert ő és a lányok visszakerültek a versenybe, én pedig kiléptem. Seoulban maradt, én pedig hazajöttem Anyangba, felejteni.

Minden este hallom, ahogy elpakol és elképzelem az illatát, ahogy körbeleng.

Felültem és a kezembe fogtam a közös képünket, majd kettészakítottam, így csak ő maradt meg, magamat kidobtam. Szépen visszatettem a képkeretbe, a saját felem helyére pedig beraktam az első, és eddig egyetlen ultrahang-képet a piciről. Percekig ültem és néztem őket, és ha nem lettek volna üveg mögött, már rég eláztak volna.

- Sajnálom - törölgettem meg a vizes üveget.

Úgy ahogy voltam, a fekete gyászruhámban dőltem el az ágyon. Nem öltözködtem, hisz tudtam, hogy aludni biztosan nem tudok. Jóformán nem aludtam semmit azóta, hogy Kihyun otthagyott egyedül abban a szobában. Visszasírom minden percét annak, mikor itt volt, és éreztem a jelenlétét.

- Azt mondtad, hogy neked ez nem megy. Fogtad a cuccaid, ügyetlenkedtél a kilinccsel, ahogy mindig is csináltad. Régen, mikor még biztos voltam abban, hogy az enyém vagy nevettem rajta, olyan aranyos voltál. De akkor csak zokogni tudtam, akár egy kisgyerek. Végül kiléptél a motelszoba ajtaján, becsaptad, kiléptél a motelből is, majd hatalmas trappolással keresztülmentél a szívemen. Hogy mennyire fájt ez nekem? Kimondhatatlanul. Mindenem te voltál, most pedig csak egy kép vagy, és néhány emlék. Én nélküled pedig csak egy senki. A szívem üres, mert nem vagy itt, kietlen, akár egy sivatag… száraz. - Az oldalamra fordultam és bámultam a mellettem üresen lévő helyet, az övét. - Látod Kihyun, a saját oldalamon alszom, nem fekszem el az egész ágyon, mint a találkozásunk előtt. Megszokás? Talán. Hozzá sem érek az oldaladhoz, nem akarom bántani, az a tiéd, örökre. Átfordulhatnék, de az üres fogas, ahol nem lóg a kabátod szintén rád emlékeztet, mint minden. Pedig ebben a szobában soha nem jártál… - megmarkoltam a párnám csücskét, hogy levezessem a feltörni akaró könnyeim. Nem akartam ismét sírni, már fájt, ha lefolyt egy csepp is az arcomon. - Tudod, ha most itt lennél és mindezt neked mondanám, melléd gurulnék, odahívna engem a besüppedt ágy. Most viszont egyenes a lepedő, ránctalan, tökéletes, akárcsak az arcod, mikor aludtál és én titkon néztelek. - Csigához hasonlító módon fordultam át a másik oldalamra, mellette ez is gyors volt, mert tudtam, hogy ott van és figyel rám. Biztonságban voltam. - Most is ráz az áram, mint mikor itt voltál, de ez most fáj, mert nem a te puha ujjaid érnek hozzám, hanem a számomra érdesnek tűnő takaró. Ez megy minden este, nélküled. Végül elalszom, de megvalósul a félelmem: veled álmodom, ismét. Boldogok vagyunk, nevetünk, reggel pedig boldogan kelek és mosolyogva fordulok át, hogy adjak neked egy puszit és megsimogassam az arcod, de csak a levegőt kavarom fel a kezemmel, mert nem vagy itt velem. A semmiből pofonvág az emléked és az, hogy annyira kiraboltál engem, hogy még a porzó föld látványát is elvetted tőlem, így pontosan tudom, hogy elmentél. Miért nem hagytál kételyek közt? Miért nem hagytad, hogy por szálljon fel a lábnyomod után, és így ne láthassalak?

És ekkor, mint minden egyes reggelemen a boldog mosolyom, és az eddigi vontatott kacajom keserves sírásba fordul át, mert te elmentél, és itthagytál azon a hideg, februári szombaton.

Read More